Erickson fejlődéselmélete szerint az életkori normatív krízisek között ott szerepel ez az életszakasz is. Mit értünk krízis alatt? Krízis az, amikor fontos életcélok akadályokba ütköznek és az egyén a számára rendelkezésre álló eszköztárral sem elkerülni, sem megoldani nem képes azt.
Nézzük csak meg, mi is zajlik bennünk ilyenkor. Reagálhatunk regresszíven és progresszíven is.
Krízisbe kerülve, az egyéni reakciók függvényében az összeomlás is lehetséges, de új elhatározás is születhet. A válságba került személy először észleli a problémát, majd megoldást keres rá. Mozgósítja erőforrásait, amikor azonban azt észleli, hogy képtelen megoldani, akkor jellemző lehet rá a segítségkérés. Ilyenkor megnő a dependecia igénye. Krízisben a szorongás felerősödik, a kétségbeesés, kilátástalanság érzése uralkodhat el az emberen.
Ha a krízisben levő ember a személyiségébe sikeresen integrálja a változásokat, akkor az egyén életében fejlődés megy végbe.
Más kutatások szerint akkor okoz krízist az életszakaszok közötti váltás, ha úgymond “sok van valaki puttonyában”. A sok feldolgozatlan trauma, és az eddig nem kellően tisztázott vagy nem elég erős identitástudat meg tudja nehezíteni a normatív krízis átélését.
Ha átgondoljuk a fiatal felnőttkortól kezdve az életközépig tartó utat, akkor a következő folyamatok játszódhatnak le. Az ember az élet első felében igyekszik kiépíteni a kapcsolatait, leválni a szüleitől, társat találni, megtalálni a helyét a világban, családot alapítani, a szakmájában otthon lenni, hatalmat szerezni, élete céljait megfogalmazni és megvalósítani. A fiatalt ilyenkor hatalmas motiváció vezérelheti, az, hogy a szüleit meghaladja minden szempontból, szóval illúziók sokaságát ringathatja magában. Amikor mindezt sikerül ( többé-kevésbé) elérnie, elrendezte élete dolgait, akkor fontos lenne, hogy mindezt értékelni tudja és örömképes legyen. Ekkorra kibontakoztak már a szerepei, melyekben jól érzi magát. Fontosak a szülői szerepek, hivatásbeli szerepek, a kapcsolatok ápolása. Fő feladat ekkor ezeknek a szerepeknek az összehangolása úgy, hogy az ember elégedett legyen.
Majd mikor az ember mindezt elérte, megteremtette, kb.35-45 éves kora körül, szerencsés, ha megáll és számot vet. Az emberélet közepére érve mindenki szembesül azzal, hogy lehet, hogy kevesebb van hátra, mint ami mögötte van. Visszatekint a múltra, majd felteszi a kérdést: Mivégre? Mi az élet értelme? Merre és hogyan tovább?
Érdemes ilyenkor átértékelni a célokat, a terveket, a lehetőségek függvényében. A meg nem élt, az ember életéből kimaradt dolgokkal is érdemes számot vetni. Jellemző ilyenkor az identitáskeresés is. Ez a keresés feszültséggel járhat.
Daniel Levinson pszichológus szerint a következő feladatok elé nézünk az életközép idején:
Lassan búcsút kell inteni a fiatal énnek, elfogadni a lassú ámde biztos hanyatlást. Érdemes elgondolkodni, hogy mit alkothat, mit építhet még az ember az élete hátralévő részében. A kapcsolatok átrendeződése is szükségszerűvé válik. A nőiesség-férfiasság jegyei is mozgásba lendülnek.
A nőknél jellemző ilyenkor a menopauza, amikor kissé maszkulinizálódnak. Az “üres fészek szindróma” is megjelenik, amikor kirepülnek a gyerekek. Ilyenkor a nőknél előtörhet a kalandvágy, a fantáziálás mértéke megnő. Jellemzően belevetik magukat a karrierbe. Megnő a kedv a munkavállalás, a tanulás, a politizálás felé. A férfiaknál andropauza figyelhető meg: a személyiség is változik, feminizálódik, ha csökken a libidó az azt jelentheti számára, hogy csökken az alkotóképessége, így szorongás léphet fel. A férfiak már kevésbé versengenek ilyen korban, kevésbé agresszívak, lelassulnak, lelkileg is ráérősre kapcsolnak, felszabadultabbá válnak, megjelenik az érzékiség és a gyengédség. Fontos ilyenkor az alkotóképes én megtalálása, új cél, új értelem felkutatása. A férfi és nő kapcsolata új színre léphet, ha felismerik a változásokat és azt az előnyükre fordítják.
A középkorú felnőtt a szülei elvesztésével és hanyatlásával is kénytelen szembenézni. Az érzékenység ilyenkor megnő, így sokszor nőhet a bűntudat- és a szégyenérzés is a múltban elkövetett vagy el nem követett dolgok miatt. Az öregedés pánikot is szülhet, ilyenkor a kapcsolatok megszakadhatnak, újak felé nyithatnak, gondolok itt főleg a kapuzárási pánikra. Fontosabbá válnak a szeretett személyek, az emberi kapcsolatok felértékelődnek.
A szembesülés az idősödéssel számos maladaptív viselkedést hívhat elő. Ezeknek többnyire az elhárítás az alapja. Léteznek, akik ellenállnak a változásnak, ők tagadásban vannak.
Az ifjúságkeresők (kapuzárási pánikosok) érvénytelenítenek minden öregedést, ismét fiatalok szeretnének lenni és újra játszani, szerelemre, kalandra vágynak, az utolsó esély lebeg előttük. Megszállottá válhatnak és heves érzelmek uralhatják őket,életfalási roham tör rájuk. Ilyenkor nagyon jellemző a válás is, legfőképpen 35-55 év között.
Egy másik tipus megoldási alternatívája a szomatizálás, amikor a lelkéből a testébe nyomja a problémát, tagadja, hogy vele bármi történne. Egyszerűen ráfogja, hogy csak a teste egy részével történik valami. Állítja, hogy a lelke erős, ő fiatal, a szervei gyengélkednek csak csupán.
Az önmegjavítók táborára a viharos aktivitás jellemző, a menekülés az öregedés elöl a különböző plasztikai műtétek bevállalásában jelenik meg, illetve több sporttal küzdenek a fiatalság megőrzéséért. Itt a külső látszat dominál a belső fejlődés helyett.
Az önrombolók az elhárítás destruktív fajtáját választják, kilépnek az életből, ivásba, droghasználatba, száguldásba menekülnek . Tényleg csak ennyi az élet?-kérdezik és folyamatosan feszegetik a határokat. Az utolsó csoport a kétségbeesésben maradók. Ez sem veszélytelen állapot, így ha nem sikerül egyedül megküzdeni vele, érdemes szakember segítséget kérni.